A fejlődés útja sosem lineáris.
Annyira sok elvárást támasztunk magunk/mások/a gyerekeink felé, hogy néha elfelejtjük, hogy az elképzeléseink nem igazodnak az aktuális élethelyzetünkhöz.
Amennyiben elfogadod a tényt, hogy az aktuális körülményekhez képest is lehetsz gyengébb, teljesíthetsz alul (valamihez képest), de végtére is, valamilyen módon, mégis teljesítettél, hidd el, a következő alkalommal már (még ha akkor sem jön össze úgy, ahogy szeretted volna) egy lépéssel gyakorlottabb, tapasztaltabb leszel!
A “hibáinkból” (nem szeretem ezt a szót) sokkal többet tanulhatunk.
A kisgyermek is sokszor visszahuppan a földre, mire megtanul ügyesen felállni, kiegyenesedni, majd járni!
Engedd meg magadnak és másoknak is, hogy lehessenek ”padlón”.
Lehetsz padlón.
A fejlődés útja ugyanis nem egy, csakis felfelé ívelő, lineáris szakasz.
Valahol talán, egy fejlesztő szakember munkája is itt kezdődik.
Azon a “padlón”, ahol megtanuljuk, milyen erőforrások szükségesek ahhoz, hogy végül felálljunk. Noha a járás a cél, sokszor először azzal kezdjük, rendelkezünk-e egyáltalán az ehhez szükséges mentális és fizikai készlettel.
Tudjuk-e a fejünket statikusan megtartani a gerincoszlopon, megfelelően kiépültek-e már a mozgatásért, a koordinációért és egyensúlyért felelős idegpályák és fejlődött-e annyit az izomzat és a csontozat, hogy mindezt végrehajtsa?
Képesek vagyunk a cél érdekében nem csupán a mozgás helyes sorrendben történő kivitelezésére, de a fókusz és az állapot fenntartására? Ha nem, ugyanúgy vissza fogunk huppanni.
Na és ez, ez bizony teljesen normális.
Az, hogy megtanuljuk, hogy mi kell ahhoz, hogy “profin” sétáljunk, ahhoz bizony ki kell járnunk ezt a fejlődési utat.
“Te néha már maratont akarsz futni, miközben még csak járni tanulsz”, mondta ezt nemrégiben egy pszichológus barátom, és milyen igaz ez ránk!
Szóval igen, tapasztalunk mi is a fejlesztésben visszaesést (regressziót, ahogy a szakma hívja), de ilyenkor mindig tudjuk, hogy ez egy múló állapot.
Ez az az állapot, amikor az erőforrások gyűjtögetése zajlik, hogy újra megpróbáljunk felállni.
Aztán meg,
ebből a furcsa állapotból megtegyük az első lépéseinket,
hogy
aztán
sok
huppanással,
megbotlással
később
....
végül,
ott legyünk,
és azt csináljuk
amit szeretnénk!
Aztán jöhet a maraton!