Egy szenzoros nagyfiú története

Egy szenzoros nagyfiú története ma, egy Neurofeedback tréningen.

Minden tréning más és más.

Nem tudok két egyformát felidézni mióta ezzel a módszerrel dolgozom.

A mai napon sem volt ez másként, aminek egy pici részletét szeretném veletek megosztani.

Egyik ilyen, ma nagyon hangzatos jelző a “szenzoros” gyermekek/felnőttek köre, azaz hiperérzékenyek bizonyos külső/belső ingerre.

Számukra az óvodai/iskolai környezetben megélt gyerekzsivaly, autóduda, vagy csak egy hangosabb nevetés is felér azzal, mintha kürtöt fújnának a fülükbe.

A zokni, vagy a póló címkéje egy százlábú nem túl kellemes, idegesítő masszázsához hasonlítható, viszont az irodában található pihe-puha duci koala mindenkit megnyugtat.

A zokni azért lekerült… százlábúakkal én sem vívnék harcot… főleg nem tréning közben.

A székben ülő fiatalúrnak továbbá nagy gondjai akadtak az utóbbi hónapokban a hajnyírással. Emiatt aztán ma tréning előtt elővettem varázslatos kis piros ollómat (babahajvágó ollómat).

Úriemberünk már kezdett pánikolni, őt nem érdekli a kis piros babahajvágó sem, ne merészeljek közelebb menni a masinámmal, mert cirkusz lesz.

“A HAJVÁGÁS FÁJ.”

De megnyugtattam.

“Jajj, hogy azt hitted ez neked lesz? Ez nem neked van itt tartva, hanem az én babahajaimnak. Figyelj.”…

és azzal lenyisszantottam egy kis babahajszálat a fülem mellől.

“Ezt épp még csak meg sem éreztem. Szeretnéd te is kipróbálni?”

Na és láss csodát.

Három hajszáltól is sikerült ma a kis pirossal megszabadulni.

Persze, megígértem, hogy kölcsön adom. Az otthoni hajnyíró sokkal félelmetesebb jószág ennél.

Szóval zokni lement, meg az én babahajaim is fel lettek áldozva a szent cél érdekében, de azt hiszem ma is többek lettünk.

A tréning? Hát az szuperül sikerült… minden alkalommal egyre beljebb vagyunk, hol így, hol úgy.

“(Haj)szálanként”